Napjaim romjai - Magánéletem viszolyogtató részletei, legsötétebb titkaim és helyesírási hibák...

Néhány hete ősi hagyomány szerint ismét beköszöntött családomban „a szilvalekvár-főzési időszak kezdete” de talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy végre eljött a „szilvalekvárfőzés napja”. (Esetleg még az „ominózus” szó beillesztésével árnyalhatjuk a képet.) Mit is jelent ez a kifejezés? Ennek tisztázása nélkül nem mehetünk tovább. Kötelességemnek érzem, hogy minimálisra redukáljam a blogomban felgyülemlő szemantikai zaj mennyiségét. Első olvasatra, gyanítom, hogy a Kedves Olvasó úgy fordította a fenti szókapcsolatot, hogy „az a nap, amikor szilvalekvárt főzünk”, ha igen, sajnos tévedett, ugyanis a „szilvalekvárfőzés napja” kifejezés pontosan annyit tesz, mint „a nap, amit a szilvalekvárfőzés jegyében töltünk”. Látni fogja, hogy mekkora a különbség a két értelmezési lehetőség közt. Többéves tapasztalat tette elkerülhetetlenné az új definíció bevezetését.

Azon a bizonyos reggelen apám, aki idén már jelentős mennyiségű baracklekvár elkészítésével készült fel erre a napra és én, aki még sosem főztem lekvárt, legfeljebb a gyümölcsök magtalanítási és hazacipelési rítusában vállaltam szerepet, elzarándokoltunk a közeli piacra, hogy felmérjük a lehetőségeinket.

A Révai Nagylexikonban, ha lenne olyan címszó, hogy „szilvalekvárfőzés-ügyben inkompetens”, akkor feltételezhetően – megtévesztő megjelenésünk okán – egy apám és szerénységem kettőséről készült ábra állna mellette. Úgy sejtem ez volt az ok, amely a zöldségesek arcára alig látható mosolyt csalt, midőn a kínálatot fürkésztük tudós tekintettel.

Miután feltérképeztük a viszonyokat, nem tétováztunk tovább, odaléptünk egy zöldséges pulthoz, és kertelés nélkül előhozakodtunk a szándékunkkal, miszerint nyolc kiló szilvát szeretnénk vásárolni lekvár főzés céljából. Tetterős fellépésünket nem várt kudarc követte. Úgy jártunk ügyünkben, mint a közismert tanmese püspöke, akinek a helyi plébános legalább ezer okból nem harangozik, és a legalább ezer okból már az első is az, hogy nincs a faluban harang. A rendkívül rokonszenves fiatalember elmagyarázta nekünk, hogy életünk legszégyenletesebb fiaskójába torkollana a napunk, ha akár egyetlen szem szilvát is vennénk nála. Ugyanis: ez a szilva úgynevezett vörös szilva, nekünk pedig nyilvánvalóan úgynevezett kék szilvára van szükségünk, másrészt ez a szilva – megválaszolván egy korábbi kérdésünket – szélsőségesen nem magra váló, nincs oly ember, ki a magot és a húst varázslat nélkül elválaszthatná egymástól, ráadásul olyan az íze, mint a bepállott vitriolnak, arról nem is beszélve, hogy pofátlanul sokba kerül (168Ft/Kg). Röviden: a legjobb, amit tehetünk, ha békével elmegyünk és elfelejtjük a szilváját. Természetesen nem szálltunk vele vitába, annyira abszurdnak tűnt a helyzet, amelyben egy zöldséges – és gyaníthatóan őstermelő – lebeszél minket a saját gyümölcséről.

Ekkor még úgy gondoltuk, hogy ha az eszményi értelemben vett „alkalmatlan szilva” minden attribútumát annak ellentétpárjával cseréljük ki, akkor úgynevezett „alkalmas szilvát” kapunk. Tehát, ha sikerül olyan szilvát találunk, amely kék, magra váló, jóízű és olcsó, akkor révbe értünk. Ekkor még nem sejtettük, hogy a lekvár főzés és a logika ősi ellenségek.

A legtöbb standon kizárólag vörös szilvát árultak, ezeket – tanulva a fentiekből – messziről elkerültük. Már-már majdnem feladtuk a küzdelmet, mikor végre sikerült találnunk egy parányi oázist, melynek kapujában egy nemesen egyszerű, krétával írott tábla állott az alábbi felirattal: „Kékszilva 98Ft”. Ha baljóslatú elszólásaim nem akadályoznák ebben, a Kedves Olvasó most azt hihetné, hogy a történet ezzel megnyugtató véget ért, apám és én hazatértünk, és megfőztük a lekvárt, amely azóta is bearanyozza minden vacsoránkat. Persze nem így lett.

Kétségtelen, hogy ez a beszélgetésünk sokkal biztatóbban indult a szintén igen rokonszenves zöldséges úrral, ugyanis hamar kiderült, hogy a gyümölcs a táblán felsorakoztatott nagyszerű ismérvei mellett ráadásul magra váló, sőt – az ajándékba kapott kóstoló tanulsága szerint – igen ízletes is. „Minden egybe vág. Ezt a szilvát nekünk teremtették.”– gondoltuk, majd kértünk belőle nyolc kilót.

Sajnos kiderült, hogy nem olyan egyszerű az élet, mint azt hittük. Ugyanis: lehet, hogy ez a szilva kék – mert ugyebár szemlátomást az –, lehet, hogy igen kedvező az ára, lehet, hogy magra váló, sőt az is lehet, hogy első kóstolásra úgy tűnik még finom is. De aki ilyen könnyen hagyja magát megtéveszteni, nem való a szilvalekvárfőzők közé, hiszen mindenki – aki akár fikarcnyit is tud lekvárokról – tudja: csak egy fajta szilva létezhet, amely megéri a vesződséget, és érdemes arra, hogy főzésbeli tudományunk oltárán feláldozzuk, az pedig a „besztercei kék, amelyet már kicsit megcsípett a dér”. Az, és semmi más. Kérdésünkre, hogy mikor és hol lehet ilyenhez hozzájutni, halvány mosoly kíséretében érkezett a válasz: „itt, de csak néhány hét múlva”.

Minden csalódottság nélkül ballagtunk haza. A Kedves Olvasó most már gondolom, érti, miért hívjuk az ilyen napokat a „szilvalekvárfőzés napjának”, hiszen mikor tanulhatnánk ennyit a lekvár főzésről, ha nem ilyenkor.

A történtek óta közel egy hónap telt el. A szilvák azóta egyre bánatosabbak, egyre fonnyadtabbak, egyre inkább emlékeztetnek egy nagy kosár oszladozó emberi szemgolyóra. És mit tesz ilyenkor egy rutinos lekvárfőző? Mit tehetne? Vár, hogy hátha megérkezik végre Godot a hóna alatt egy nagy kosár mosolygós besztercei kékszilvával, amelyet már kicsit megcsípett a dér.

preiszner | 17:01

Tömegközlekedés. (Változatok egy témára)

Moszkva tér, reggel 7 óra 30 perc. A 22-es busz zsúfolásig tömve áll, mindazok, akik eredetileg a fedélzetén szerettek volna utazni bárhová, ami nem a Moszkva tér, lemondó arccal nézik az egymásnak feszülő testek tömegét. Három perc múlva a járat elindul és a pórul jártak csoportja – természetesen velem együtt – karöltve vár egy szebb jövőre. A menetrend kissé utópisztikus ígéretéhez képest szolid háromperces késéssel beáll a következő busz, és az utazni vágyók – időközben jelentős mértékben felduzzadt – serege elemi erejű csapást mér reá, elfoglalván minden szabad köbcentiméterét. Én sajnos azok közé tartozom, akik a buszra való várakozás perceit céltalan fel alá mászkálással szeretik tölteni, hogy némi önámítással tartalmasabbnak hihessék ezeket az elpocsékolt perceket, ezért természetesen csak az offenzíva harmadik vonalában tudok magamnak helyet biztosítani. Mire a jármű közelébe érek, már nem maradt semmi esélyem. Minden megismétlődik. Így 7 óra 45-ig összesen két tömött 22-es buszt láthattam teljes pompájában elvonulni a Moszkva téri bázisról.

Természetesen a következő járaton már én is fent vagyok. Amíg meg nem érkezett, a padkán álltam, féltékenyen óvtam a pozíciómat, és senkit nem engedtem a közelembe. Felszálláskor kirúgtam egy idős néni mankóját, állapotos nőket löktem le a lépcsőről, és közben arra gondoltam, hogy bárcsak kihalnának a koalák. Nem tesz jót nekem az utazás…

Egy óra múlva – visszafelé jövet – hajszálpontosan ugyanígy járok az 56-os villamossal is…

Így sikerült végre új egyéni rekordot felállítanom az egy délelőttre jutó idegösszeroppanások, és öngyilkossági kísérletek műfajában.

A 61-es villamos feltartóztathatatlanul dönget a Moszkva tér felé, már a Déli pályaudvarnál tart. Szentül hiszem, hogy senki sem állíthat meg.

Tévedek. Egy megfáradt 59-es miatt a megálló előtt három méterrel elakadunk. Öt-hat perc idegőrlő várakozás után feladom, és átmegyek a 18-ashoz, hogy – néhány perccel később – majd onnan nézhessem meg, amint szeretett villamosom (az a bizonyos 61-es) elviharzik a Moszkva tér felé. Persze nem olyan fából faragtak, hogy könnyen feladjam, így az elkövetkezendőkben még két 61-est megfigyelhetek a Déli pályaudvarnál megejtett pihenője közben.

Telik-múlik az idő, és a 18-ashoz fűzött reményeim lassacskán tovaszállnak. Alkalmazkodom a realitáshoz és visszamegyek a 61-eshez. Egy perc elteltével onnan látom, ahogy a 18-as elindul a Moszkva tér irányába…

Íme húsz hatékony önsanyargatással töltött percem szomorú históriája.

preiszner | 13:42

Hajnali hat órakor arra ébredni, hogy egy darázs randalíroz a parányi lakótelepi szobánkban nem jó. Sőt, egyenesen rossz. Nem vagyok az a típus, aki túl sokat remél az élettől, többnyire a várható legrosszabb eshetőséget tekintem kiindulópontnak. Mindazonáltal még engem is érnek meglepetések… Mikor berepült az a bizonyos állat a szobámba, szentül hittem benne, hogy ezután legalább tíz percig nem történik velem ennél rosszabb, de sajnos tévednem kellett. Ekkor még nem tudtam, hogy van egy dolog a világon, amely undorítóbb, mint egy fejünk körül cikázó darázs, de ne szaladjunk ennyire előre.

Tehát ott tartunk, hogy a darázs hajnalok hajnalán behatolt a szobámba azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az életemre törjön. Felébredtem, és gondolkozás nélkül a taktikai visszavonulás mellett döntöttem, pontosabban jajveszékelve kirohantam a szobámból. Némi kétségbeesett töprengés után, körülbelül fél óra múlva mertem legközelebb visszatérni a szomorú eset epicentrumába, lelkemben melengetve azt a nem titkolt reményemet, miszerint, ha az ágyamat nem is, de talán a paplanomat vissza tudom szerezni az ellen karmai közül. Mielőtt azonban megkezdődhettek volna a béketárgyalások – köztem és a darázs között – mindkettőnknél félelmetesebb szereplő jelent meg a történetben. Az ajtón bepillantva ugyanis leírhatatlan borzalom tárult szemem elé…

Eljött az idő, Kedves Olvasóm, végre leírhatom, hogy mi az egyetlen dolog, „amely undorítóbb, mint egy fejünk körül cikázó darázs”. Az egyetlen dolog, amely undorítóbb, mint egy fejünk körül cikázó darázs, az a nagypárnánktól húsz centiméterre pókhálóban vergődő, testének teljes elcseppfolyósodására váró, tehetetlenül és sosem hallott hangerővel zümmögő darázs, egy közép-kelet-európai viszonyokat meghazudtoló méretű vérszomjas pók lábai közt.

Ó, igen, Kedves Olvasóm, ez a szörnyűség fogadott engem a szobámban, amelyet mindezidáig érintetlenül hagytak a fajok közt évmilliók óta dúló háborúk.

A darázs még két órán át folytatta a túlélésért vívott reménytelen küzdelmét, majd végleg és jóvátehetetlenül kimúlt. A pók néhány óra alatt elfogyasztotta körülbelül az állat felét, a többit pedig elrakta szűkösebb napokra. Különösen aggasztó, hogy keresztes barátom teste a lakoma alatt jelentős mértékben növekedett, és – horribile dictu – feszesebbé is vált. Izgatottan várom, legközelebb mi akad a hálójába. Ha például egy rénszarvas, akkor valószínűleg el kell hagynom a szobámat, végleg.

Végezetül még elmondanám, hogy azért van még a fentebb vázolt tényállásnál is nagyobb szörnyűség. Kimondom: arra ébredni, hogy a fejed felett huszonöt centiméterre egy anyapók bontogatja ki a kicsinyét abból az ocsmány labdacsszerűségből. Hihetetlen, de ez a jelenség jelentős zajkibocsátással jár… Én már ennek is tanúja voltam egyszer, konkrétan akkor, amikor történetem főszereplője született. (Az édesanyja már nem él vagy legalábbis elköltözött vagy megnőtt és most az ágyam helyett az ő hátán alszom) Képtelen lennék megölni egy pókot, de az talán még belefér, hogy csendben reménykedem, hátha a Teremtő magához szólítja hálótársamat, és végre megdöglik (a pók, nem a Teremtő!!).

Ennyit a rovarokról.

preiszner | 16:57

Lehet, hogy mégis el kellett volna mennem pszichoanalízisre… Ma is nagyon masszívat álmodtam. Nyugi, nem mesélem el, de íme egy „best of” abszurd elemek válogatás belőle.

Abszurd elem 1 – Rendőrségi helyszínelők a középiskolás nyári táborozókkal tömött lakásomon. Később kiderül, a rendőrök csak viccből jöttek, az egyik táborozót kellett megtréfálniuk.

Abszurd elem 2 – Egy ismeretlen, nevemen köszönt, majd egy üvegpohárban felold egy tablettát fél deci vízben. Szívélyesen, sőt inkább tolakodóan kínálgatja, igyam meg. „Ez teljesen helyre teszi az állkapcsodat” – mondja. Nem akarom megbántani, ezért megiszom. Az íze szörnyű, de igaza volt, az állkapcsom mozgékonyabb, mint valaha.

„Egyébként iszonyú drága, és nekem is már csak négy van. Pedig nekem ugyebár létszükséglet…” – búcsúzik a különös idegen.

Abszurd elem 3 – Két méteres Csubakka visz húsz méteres csubakkát láncon. Ez önmagában közel annyira sem abszurd, mint az, hogy én vidéki vándorcirkuszosoknak gondolom őket, ezért még csak meg sem nézem őket rendesen.

Abszurd elem 4 – Kis falusi tűzoltócsapat fényes, piros, kézi szivattyús berendezéssel, nett XIX. századi egyenruhákban a tűzoltóság épületét próbálja eloltani. Ömlik a víz az épületre, de lángokat vagy füstöt nem látni.

A fenti elemeket koherens egésszé formáló történetet most mellőzöm…

Remélem, legközelebb már a valóság talajáról köszönthetem Kedves Olvasóimat.

preiszner | 16:33

Szeretettel üdvözlök mindenkit a megújult blogomon!

A dizájn tetszetősebb (értsd: fehér helyett szürke a háttér) és az oldal könnyebben áttekinthető. (értsd: minden eddigi írásom törlődött, pedig csak másfél évig nem frissítettem:)

Magamat ismerve azt túlzás lenne megígérnem, hogy mostantól szorgalmas bloggerként élem az életemet, de ha elmém működésének melléktermékeként olyan gondolatok születnek az agyamban, amelyekről úgy érzem majd, hogy alkalmasak az emberiség szolgálatára, ez a blog lesz csatorna köztem és a világ közt.

Mi volt az az esemény, amely erre a nemes elhatározásra juttatott? - kérdi joggal a Kedves Olvasóm. Ha valamilyen eget rengető válaszra számított, sajnos szomorú kötelességem kiábrándítani. Nem lettem a béke Nobel díj büszke várományosa, pedig a légynek sem tudnék ártani, nem fejtettem meg a teremtés titkát, nem nőtt ki a harmadig szemem, és, ami a legfájóbb: most már szinte biztos, hogy nem én leszek a következő James Bond.

Azért persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi sem történt, ugyanis álmodtam egy iszonyat durvát, ma éjjel. Gyűlölök álmokat mesélni, és gyűlölöm mások álmait hallgatni - unalmas és dekadens szokás -, de most kivételt kell tegyek.

Az egész egy rövidre nyírt, méregzöld pázsittal borított parkban kezdődött, egy patinás kőépület tövében. Sok-sok ismerősöm, és sok-sok olyan ember, akiket valószínűleg csak tudatalattim kreált erre a nagyszerű estére, gyűlt össze egy legalább tizenöt méter hosszú asztalnál. Rövid várakozás után megérkezett az ebéd, és mindenki falatozni kezdett, kivéve engem, én ugyanis még egy ebéd előtti cigarettával igyekeztem az emésztésemet ráhangolni a lakomára. Meglepő módon, mire hamuvá égett a cigarettám és elkezdhettem végre az első fogást (sült hús rizzsel) a többiek már a desszertet (hatalmas illatos meggyes piték) kezdték osztani egymás közt. Ekkor kezdődtek a gondok. A házigazda – egy számomra ismeretlen, harmincöt körüli, decens hölgy, vélhetően javíthatatlan cosmopolitan-szingli – felvetette, hogy kár volt a rizsbe gombát – feltételezése szerint: laskagombát – tenni, ráadásul a meggyes pitét ő több tésztával és kevesebb töltelékkel (sic!) szereti. Többen nyugtatgatták, hogy egy ebéd esetében ez a két apró hiba vállalható kockázat, és „ebbe azért senki nem fog belehalni”, de ő egyre jobban belehergelte magát az ebéd szapulásába. Végül vaskos kijelentéssel, mondhatnám: ígérettel summázta az asztal körüli meddő vitát: „velem ezt nem tehetik, ha kijönnek a cég emberei, akiktől a kaját rendeltük, megmondom nekik”. Emlékszem, hogy ekkor halkan én is megjegyeztem, hogy „talán ne kéne”, de ezt már nem hallotta, ugyanis ekkor megállt egy ételszállító furgon az asztal mellett és kiszállt belőle két mosolygós huszonkevéséves lány és egy öltönyös középkorú férfi. Mielőtt megkérdezhették volna, hogy elégedettek vagyunk-e az ebéddel, elszabadult a pokol. Házigazdánk artikulálatlanul üvöltözni kezdett velük, majd – nem kis meglepetésemre – az asztaltársaság többi tagja is csatlakozott hozzá. Néhány perc múlva már – természetesen rajtam kívül – mindenki ordenáré kifejezésekkel gyalázta az ételt, és legfőképpen azokat, akik annak elkészítésében részt vettek. Egy ideig még nem megalapozatlanul reménykedtem abban, hogy a kínos intermezzo után magam is ehetek a nyilvánosan megszégyenített piték egyikéből, de mikor a mellettem ülő srác felállt és a tányérjában maradt köretet az ételszállító férfi fejére öntötte, a helyzet jóvátehetetlenül átcsapott egy más minőségbe. Kultúránkban - normális esetben - az étel felhasználása csak igen szigorú íratlan szabályok keretei közt mehet végbe, mondhatnók: az étel bizonyos tekintetben tabu. Ha valaki – mint esetünkben – úgy cselekszik, hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyja, az menthetetlenül ezt jelenti: minden amihez eddig tartottuk magunkat mostantól érvényét veszti. Álmomban is így történt. Finoman szólva: megtörtént a paradigmaváltás, kicsit erősebb kifejezéssel élve: átszakadt a gát, a történteket legpontosabban visszaadva pedig úgy kellene fogalmaznom, hogy a két szerencsétlen lányt és a férfit majdnem meglincselte a megdöbbentő gyorsasággal feltüzelt csőcselékké változott asztaltársaság. Közrefogták őket, majd a megmaradt étel jelentős részét – mintha megkövezésen asszisztálnának – rájuk zúdították. Ha nem sikerül valami csoda folytán kislisszolniuk az embergyűrűből, és a földön visszakúszniuk a furgonhoz, valószínűleg agyon is verték volna őket.

Itt ez a jelenet véget ért, és váratlanul egy hatalmas udvar – talán egy iskolaudvar - közepén, egy tüntetésen találtam magam. „Most fogjuk meg mind egymás kezét” szólt a mellettem álló, majd mind – legalább ezren – egy hatalmas szeretetgombócban olvadtunk össze. „Így nem árthatnak nekünk” mondta valaki a közelemben.

Mintha az „Eper és vér” egy jelenetébe csöppentem volna, olyan volt az egész. Furcsán megnyugtató érzés volt részének lenni ennek rokonszenves lázadó csapatnak. Hamarosan komolyan érdekelni kezdett, hogy vajon mi ellen tiltakozunk, ezért elolvastam a vállamnak támasztott transzparensre írottakat. „EZT NEM ETETITEK MEG VELÜNK!” ordítottak rám a hatalmas feltehetően festékszóró-pisztollyal írott betűk. Módfelett megdöbbentem, de – sajnos – eszem ágában sem volt otthagyni a mellettem állókat. Természetesen tudtam, hogy tiltakozásunk – finoman szólva is – oktalan, és értelmetlen, de nem akartam megbántani azt a sok kedves embert, aki szemmel láthatóan őszinte lelkesedéssel, valódi forradalmi tűzzel a szívében, vált válnak vetve, egy emberként nézett szembe a láthatatlan ellenséggel. Úgy éreztem, ha már maguk közé fogadtak, az a legkevesebb, hogy kiállok mellettük, bármit hozzon is a jövő.

Már jó ideje álldogáltunk, mikor feltűnt, hogy rajtunk – ti. a tűntetőkön – kívül senki sincs az udvaron. Senki, aki fel akarna oszlatni minket, senki, akit le kellene győzünk, az áhított jobb ételért. „Márpedig én többet nem eszem laskagombát a rizsköretben, inkább meghalok.” – gondoltam. A körülöttem állókkal még szorosabban fogtuk egymás kezét. Szótlanul álltunk, nem volt szükségünk szavakra, így egymás közt…

Ha valaki elgyengült, mindig volt mellette valaki, aki egy mosollyal, vagy egy bíztató pillantással átsegítette a nehezén.

preiszner | 15:33